Ebben az évben is megtartjuk a Könyvelők napját!

navisztan_laci_web

Pár évvel ezelőtt a Novitax Kft. egyoldalúan (és sajnálatos módon egyelőre egyedül) kinevezte június elsejét a “Könyvelők napjának”, amely napról, azóta valamilyen módon minden évben megemlékezik.

Ez az év azonban nem hasonlítható egyetlen korábbi évhez, meg semmi máshoz sem. Többek között azért is, mert a beszámoló elkészítési határidejét meghosszabbították szeptember 30-ig.

Tapasztalataink szerint a nagy többség igyekszik az eredeti határidőt tartani, hogy a 2019. év lezárása után a körülményekhez képest felszabadultan, és a jól végzett munka örömével ünnepelhesse a Könyvelők napját.

Ha visszagondolunk az elmúlt hetekre, rengeteg olyan dolgot történt, amely Önöknek, és nekünk is sok álmatlan éjszakát okozott, és a félálmomban töltött éjszakák sokszor rémálmokat szültek.

Most az egyik ilyen rémálmomat szeretném megosztani Önökkel, talán az utóbbi hetek gyakori, átgondolatlan jogszabály változásai ülhették meg a lelkemet, amely egyébként normális körülmények között hófehér.

Egy álom, amely után jó volt felébredni

Álmomban Navisztánban jártam. Navisztán eleinte egy teljesen normális ország volt, az egyetlen szokatlan dolog az volt, hogy a királyt mindig a kisebbséghez tartozó Pmisztán adta, de az elnök szinte mindig navisztáni volt.

A navisztáni emberek élték mindennapjaikat, hasznosan dolgoztak a hétköznapokon, önfeledten ünnepelték ünnepeiket, boldogok voltak. Saját önszántukból gondoltak egymásra, a megtermelt javaikból adakoztak a köz javára. Az adakozásuk eredményeképp összegyűlt javak felhasználására gondosan ügyeltek, segítették a rászorulókat, fedezték az ország működéséhez szükséges kiadásokat, építették, szépítették országukat.

Történt egyszer, hogy Navisztán élére egy olyan király került, aki szerint a navisztániak önszántukból nem adakoztak eléggé a köz javára. Talán azért, mert úgy vélte, hogy ő a köz nagyobbik része, ezért szerinte sokkal jobban kellene részesülnie a javakból.

Ezért sürgősen jogszabályok, rendeletek alkotásába fogott, amelyek szigorúan igyekeztek szabályozni, hogy a navisztániaknak hogyan kell a köz javára adakozni. Erre egy új fogalmat is alkotott, amelyet elnevezett adónak.
Mivel a navisztániaknak nem tetszett az új rendszer vonakodtak az adót megfizetni, még annyi sem gyűlt össze, mint a korábbi önkéntes adakozásból, ezért a király olyan elnököt választott, aki megígérte neki, hogy bármi áron, de be fogja hajtani az adót.

Az új elnök azonnal munkához látott. Elkezdett olyan törvényeket rendeleteket alkotni, amelyeket nem lehetett megérteni. Akkor érezte, hogy igazán jó munkát végzett, ha saját maga sem tudta megfejteni azt, amit leírt. És ha véletlenül a Navisztániak megfejtették egyes irományait, azokat azonnal módosította, persze minden alkalommal a nép javára, és az adminisztráció (amely korábban nem is volt) egyszerűsítésére.

De a Navisztániak leleményes emberek voltak, főleg azután, ahogy látták, hogy a befolyt adót mire használják, mindenféle trükköt találtak ki arra, hogy elkerüljék az adót. Na, ettől a király, és az elnök felbőszült, és közösen kiagyalták, hogy ellenőrizni kell a Navisztániakat.

A folyamat azzal indult, hogy kineveztek revizorokat, akik árgus szemekkel figyelték honfitársaik munkáját, életét, számolták helyette a bevételeit, és ha valami nem stimmelt kegyetlenül büntettek. És persze soha nem stimmelt semmi, mert a revizorok sem értették az érthetetlent, de hát jó pénzt kaptak azért, ha büntettek.

A revizoros ötlet jónak bizonyult, hátránya az volt, hogy nem volt annyi revizor, hogy minden navisztáni mellé jusson legalább egy, ezért sürgősen revizor képzésbe kezdtek. Amikor már minden navisztáni mellé jutott egy revizor, újra összeültek, mégsem lesz ez így jó, egy embert könnyű megvesztegetni.

És hát a gyanú az olyan, mint a zöld szörnyeteg: a féltékenység, ha egyszer befészkelte magát, akkor az örökre szól. Hányan lehetnek olyanok, akik vesztegetnek és elkerülik az adót, mert egy revizorban nem lehet megbízni.

És akkor jött az újabb nagy ötlet, minden navisztáni mellé két revizor kell, így kicsi az esélye annak, hogy valaki megússza az adózást. És így is lett.

De a gyanú azért megmaradt, hátha a revizorok mégsem végzik jól a munkájukat, ezért a megfigyelteket kinevezték titkos revizornak, akik innentől az őket megfigyelő revizorokat figyelték.

A rendszer tökéletes volt. Legfőképpen azért, mert amíg mindenkinek az volt a munkája, hogy figyelte a másikat, nem keletkezett adóalap, ha nincs adóalap, akkor adó sincs, tehát nem lehet adót csalni, a király és az elnök elégedett volt, elérték céljukat.

A rendszernek azonban mégis volt egy apró hibája. Az egykor virágzó Navisztánban akadozni kezdett az élet. Az igaz, hogy senki sem csalt adót, de nem volt kenyér, nem etette senki az állatokat, nem művelték a földeket, gyakorlatilag nem folyt semmilyen munka, csak kegyetlen megfigyelés. Az országon az éhínség, a pusztulás, a válság jelei mutatkoztak.

És ekkor ébredtem fel, és örömmel érzékeltem, hogy Magyarországon vagyok. Navisztán minden bizonnyal csak az álmomban létezik, bár az nem derült ki, hogy mennyire van messze.

Most, hogy újra ébren vagyunk, szeretném megköszönni bizalmukat, azt a sok segítséget, és biztatást, olykor dicséretet is, amelyet kaptunk Önöktől. Köszönjük, hogy velünk dolgoztak, rávilágítottak hibáinkra, és azt, hogy egy kicsit benne lehettünk valamennyi beszámolóba.

Kívánom, hogy mielőbb alakuljon ki a vírus utáni normális élet, tudjanak jól pihenni, nyaralni, az élet sok időt nem hagy nekünk a pihenésre.

Munkatársaim nevében is, üdvözlettel:
NOVITAX Kft.